Alekszej Tolsztoj :
A KÉRKEDŐ NYÚL
Élt az erdőben egy nyúl. Jól él nyáron, semmi gondja, hej, de télen sanyarú a sorsa - szérűre kell mennie, onnan zabot csennie.
Elmegy egyszer egy paraszthoz, parasztember szérűjére - ott van már egy falka nyúl. A mi nyulunk így beszél:
- Nem bajuszkám van: araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van. Nem félek én senkitől.
Elfecsegték a nyulak a holló nénének, mivel kérkedett a társuk. Az pedig a nagy kérkedő keresésére indult. Rá is talált egy fa tövében. Megijedt a nagy legény.
- Holló néne, ó, jaj nekem, soha többé nem kérkedem!
- Halljam, hogy kérkedtél!
- Nem bajuszkám van: araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van!
Megcibálta szelíden a holló.
- Ne dicsekedj máskor!
Egyszer a holló kerítésére telepedett, a kuvaszok megtámadták: húzták, tépték, rázták, cibálták. Meglátta ezt a mi nyulunk: "Segítek én rajta!" - gondolta magában.
Felszökkent a dombra és ott békésen megállott. A kuvaszok észrevették, odahagyták a holló nénét, s a nyúl után eredtek. Elröppent a holló, fel a kerítésre. A nyúl meg elszaladt a kuvaszok elől. Találkozott nemsokára ezzel a nyúllal a holló néne, s lekiáltott néki:
- Nem kérkedő vagy te: igazi vitéz vagy te!
Gárdonyi Géza:
A KIS CSACSI MEG A NAGY NYUSZI
- Kelj fel kis csacsi fiam - szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. - Kiviszlek ma a mezőre.
Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
- Mi az a mező, anyukám?
- A mező - feleli a nagy csacsi - nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
- Jaj, de megijedtem.
- Mitől?
- Furcsát láttam.
- Mit láttál?
- Icike-picike kis csacsikat.
- Mekkorákat?
- Mint a fülem.
- Nem lehet az.
- De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
- Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? - kiáltott a kis nyúl.
- Nem nyulak ezek, te kis csacsi - szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár, pedig azt mondta erre a fiának:
- Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.
Móra Ferenc :
A HÚSVÉTI TOJÁSOK
Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.
Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
- No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony, pedig a cseléddel elment a piacra.
Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
- Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.
- Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.
- A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú fületövét, a kicsinyeknek, pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
- Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
- Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.
A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól:
- Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
Az anyjuk, pedig azt mondta:
- Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy "Jön a róka!? Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
- Ilyen nagyúrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.
Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.
Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
- Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.
(Forrás: www.makvirag.extra.hu)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
